csütörtök, november 23, 2017

Aki szenvedéllyel tanítja a rovásírást

Hiába küldik nyugdíjba, örök tanító marad
Mindenhol, mindenkinek szívesen és ingyen oktatja ősi írásmódunkat (Fotó: Gligor Róbert László)

Varga Sándor unitárius lelkész 31 évi nyárádszentmártoni szolgálat után ötödik éve Szovátán dolgozik. A Nyárádmentén, a Sóvidéken és az országhatárokon túl is nemcsak mint lelkészt, jó szónokot, hanem mint az ősmagyar rovásírás szenvedélyes oktatóját is ismerik. Mikor tanulta meg az ősi írásmódot, mikor kezdte el tanítani és miért? – ezekről faggattuk a lelkészt, aki néhány napja egy időben két táborban, Jobbágyfalván és Szovátán is oktatta erre a gyerekeket.

– Hol és mikor tanulta meg a székely-magyar rovásírást?

– Már zsenge ifjú koromban találkoztam ezzel, Csókfalván Ráduly János tanár úr a közelünkben lakott. Nála fedeztem fel azt, amit később nagyon megszerettem: hogy valamikor volt saját írásunk, amit elfelejtettek velünk, de nem örökre, s mint Sütő drámájában az elgörögösödött perzsák utódai egyszer csak megszólaltak anyanyelvükön, úgy velünk sem lehet elfeledtetni egy nyelvet, egy írást, egy kultúrát, mert az mindig előbukkan. Csak egy téglát vagy cserepet viszek ezzel a magyarságtudat nagy épületéhez, de örülök, hogy a nagyvilágban sokan ugyanezt teszik, és az egykor királyi paranccsal betiltott ősmagyar írás nem veszett el, hanem csodálatosan feltámadott, ami egyben önmagunkra való ébredés is. Amit tehetek, az, hogy másokkal is megismertetem ezt az írást, és remélem, akadnak olyanok, mint én voltam egykor Ráduly Jánosnak, akiknek átadhatom majd a stafétát.

– Mióta oktatja ezt az írást?

– Amióta megtanultam, azóta tanítok másokat is. Ha szenvedéllyé válik, akkor képtelen ettől megszabadulni az ember, és egyes szektákhoz hasonlóan – akik foggal-körömmel át akarják adni a tudományukat – én is próbálom megismertetni másokkal, ha olyan társaságban vagyok. Szoktam is mondani, hogy az én barátaim nem írástudatlanok, márpedig az, aki a rovásírást nem ismeri, az a magyarság szempontjából írástudatlan. Ugyanis mi latin betűkkel írunk, ami megnehezíti a nyelvünket, s ezért kellett betűket „összeházasítanunk” – például t+y, s+z –, hogy a 38 hangunkat tudjuk írásban is kimutatni, de ez azóta sem sikerül, hiába teszünk két pontot vagy vesszőt az u-ra vagy o-ra. Ezzel szemben a rovásírásban minden hangnak megvan a maga jele, és ez egyetlen jel. Míg a franciáknál vagy az angoloknál több betű jelez egy hangot (pl. eaux=ó), addig nálunk minden hang egy betűvel párosul. És ez logikailag is megtanít gondolkodni, mert minden betű olyan, hogy bele lehet magyarázni a jelentését. Például az „f” (föld) jele egy kör a négy égtájat jelölő két átlós vonallal áthúzva, vagy az apostoli kereszt, az „egy” (gy betű) is jelöli, hogy mi a kereszténység előtt is egyistenhívők voltunk, ellentétben a rómaiakkal, görögökkel, akik politeisták voltak. Mi hitben is, országlásban is a példamutató nemzetek közé tartozunk. Nem akarom magunkat egyetlen nemzet fölé sem helyezni, de egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. A tanítás nekem olyan feladat, amiért nem kérek és nem is kapok fizetséget, nekem Isten azzal fizeti meg, amit látok a gyerekek vagy felnőtt barátaim arcán, hogy élvezettel tanulják, és rádöbbennek arra, hogy bizony logikai összefüggés van a hangok és betűk között.

– Miért kezdte tanítani ezt a gyerekeknek is?

– Azért, mert rájöttem, hogy a 7-9 éves gyerekek a legfogékonyabbak erre. Isten is azért szereti a gyermekeket, mert az ő töretlen képének mását látja bennük. Kimutatták, hogy a 9-10 éves gyermekek alkalmasabbak a kazettás mennyezetek „kiolvasására”, mint a felnőtt tudósok.

– Mennyire volt nehéz vagy könnyű elkezdeni ezt a gyerekekkel?

– Egyszer valaki meghívott Nyárádszeredába egy gyermekfoglalkozásra oktatni. Nem is tudtam, miként kezdjem, de rájöttem, hogy nagyon fogékonyak, és ha egy-két betűt megismernek, utána már valósággal virágzik a logikájuk, és amikor vége van az órának, nem azt mondják, hogy „jaj de jó, hogy lejárt, menjünk ki szünetre”, hanem azt, hogy „milyen rövid volt”. Ezek a visszajelzések mutatják, hogy szükségeltetik ez az oktatás. Csak azt akarom, hogy a gyerek is kapja vissza az ősei révén azt az öntudatot, amit próbált a világ lefaragni rólunk, kikezdeni, századrendűvé tenni egy olyan nemzetet, amelynek írása, nyelve van, 38 hanggal beszél, 14 magánhangzója van. Egy ilyen nyelv nem kell felvegye a harcot az angollal, franciával, de legalább önbecsülés szintjén szeressük és becsüljük meg azt, amiből vétettünk.

– Mekkora földrajzi területen tanítja a rovásírást?

– Elég tág területen. Örvendetesen Székelyudvarhelyre is meghívtak előadást tartani, aztán Szovátára a felnőtteknek, most nyári táboraink vannak a gyerekeknek. Már tavaly és tavalyelőtt is szerveztünk „róvótábort” vagy „székely tábort”, és örömmel mondhatom, hogy az egyház vezetősége minden lehetőséggel támogatott, de a polgármesteri hivatal is biztosította az alapfeltételeket, hogy tényleg hasznos és eredményes legyen ez a táborozás. Túljelentkezés is volt, tizennyolc gyerekkel akartunk indulni, végül huszonhét jött. Lehet, hogy augusztusban megismételjük. Úgy tanítjuk a gyerekeknek, hogy ne vegyék észre, hogy tanulnak, hanem legyen annyira játékos, hogy szinte vágyjanak rá és akarjanak tanulni. A tábor végén meghívjuk a szülőket is egy „nyílt órára”, ilyenkor látszik, hogy a gyerekek nemcsak megtanulták a rovásjeleket, hanem tudják is használni, rögtön felismerik, ha helyesírási hiba van. A gyerekeknek nem teher ez a tanulás, élvezettel és nagy élménnyel írják le a nevüket, otthon is megmutatják, majd a következő alkalommal már testvéreik, szüleik nevét is leírják. Ez a szülőnek is jólesik, és nem hiábavaló a gyerek irányában sem, ha a szülő ilyen tanulásra is ösztönzi. Nem muszáj hasznát venni az életben, de az általános műveltségünkhöz hozzá kell tartozzon, mint a tánc és az ének is.

– Hogyan látja, szükség volna intézményesíteni is a rovásírás oktatását?

– Tudtuk, hogy a rovásírás tanítása egyszer ki fogja nőni magát. Eleinte különcködőknek számítottak azok, akik ezzel foglalkoztak. Az 5. és 8. osztályos tankönyvben láttam, hogy három óra van adva a tantervben a rovásírás oktatására. Ezt három óra alatt nem lehet megtanítani, főleg ha a tanár sem ismeri még a betűket. Merem állítani, hogy bármely világnyelv helyett is szebbre, jobbra formálja az emberi jellemet. Amíg az embernek nincs vonatkoztatási rendszere a saját anyanyelvén, addig nincs bátorsága más nyelvet sem tanulni – a költő is azt mondja: „Nem illik koldusdadogás a királyi nyelvhez”. A kérdésre visszatérve: intézményesíteni lehet az oktatását, és megéri. Gondolkodásmódban az embert megtanítja arra is, hogy a magyar is legyen olyan: ha kimondok egy szót, legyen aranyfedezete, ha kimondok egy hangot, azt egy betűvel tudjam is leírni, mert őseim is ezt tették. Ezért vagyok büszke erre az írásmódra. És ne feledjük: vihar idején a gyökerekre nagyobb szükség van, mint a lombozatra, a gyökér fogja megtartani a fát, a lombozatot.