szerda, április 25, 2018

Összefoglaló gondolatok az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatának jelentőségéről, eszmeiségéről és történelmi korviszonyairól

Az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozata

„Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezőtt, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyőgessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

A Magyar Unitárius Egyház intézményi fennállását az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatának kihirdetésétől számítja. Ezen esztendőnek januárjában ugyanis az erdélyi rendek a világon egyedülálló, más európai országokat évszázadokkal meghaladó jelentőségű törvényt fogadtak el, amely a közösségek számára biztosította a szabad lelkészválasztáshoz való jogot. 

Az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozata talán Erdély legnagyobb ajándéka az európai kultúra számára. A törvény eszmei gazdagságának és értékének megértéséhez szükséges néhány gondolatot megfogalmazni a korszak általános jellegzetességeivel, valamint az erdélyi társadalom sajátos arculatával kapcsolatosan.

 

A „vallási kérdés” korabeli megoldási módozatai 

A korszak meghatározó eszmei áramlata a protestáns reformáció, amelynek kialakulóban levő felekezetei és a római katolikus egyház ádáz küzdelmet vívtak egymással. Az általános európai szokás a cuius regio, eius religio (akié a terület, azé a vallás) elve volt, amely lehetővé tette az uralkodóknak, hogy saját vallási nézeteiket ráerőltessék a fennhatóságuk alatt élőkre, akár a másképp gondolkozók meghurcoltatása, kínzása, kivégeztetése, vagy – enyhébb esetben – a területükről való elűzés eszközeivel. A kisebb-nagyobb vallási háborúk, az „eretneknek” minősített személyek nyilvános kivégzése, bizonyos tanok elítélése visszatérő jelensége volt a kor Európájának. Abban az esetben, ha egy adott területen különböző felekezetű vagy gondolkodású csoportok éltek, az uralkodók általános megoldása a feszült vallási kérdésre valamelyik közösség felkarolása, a másiknak pedig az üldözése volt. A mai „vallási pluralizmus” eszméje jószerével ismeretlen volt az adott korban, s ha elő is fordult, az csupán annak tudható be, hogy a felek nem voltak biztosak erőfölényükben, ám folyamatosan azon dolgoztak, hogy külső tényező bevonásával mihamarabb a maguk oldalára billentsék a hatalmi mérleget.

 

Erdély vallási helyzete a 16. század derekán

A fiatal, török beleegyezéssel, de viszonylagos függetlenséggel rendelkező Erdélyi Fejedelemség a tárgyalt időszakra szinte teljes mértékben protestánssá vált. 

A római katolikus egyház csupán a Székelyföld bizonyos régióiban, s egyes főurak udvaraiban maradhatott fenn. A protestantizmusnak viszont megannyi áramlata megtalálható volt a törékeny stabilitású országban. Az erdélyi szászok önálló püspökségbe szerveződve szabályozták a vallási kérdést, tiltva minden olyan nézetet, amely eltért a lutheri reformáció eszméitől. A magyar és székely náció egyfelől a helvét, református elveket, másfelől a Dávid Ferenc püspök által is hirdetett unitárius nézeteket vallotta. A döntéshozók belátták, hogy az Európában elterjedt vallási feszültségből kinövő esetleges fegyveres konfliktus katasztrofális következményekkel járna a két ellenséges nagyhatalom találkozási területén fekvő, amúgy is eléggé instabil helyzetben levő országra. Ilyen körülmények között a kérdés megoldása mindenképp égetően fontos feladat volt az országgyűlés számára. A feszültség feloldásának módja viszont páratlan a korabeli Európában, ugyanis az erdélyi rendek nem a többségi nézetet erősítették meg, a többiek kárára, hanem elvi, bibliai alapon oldották meg a problémát, törvény által rögzítve a közösség választási jogának a biztosítását.

 

Az 1568-as vallásügyi törvény mondanivalója

 A döntés belső logikájának – és a határozat tényleges értékének – jobb megértéséhez ajánlott a határozat zárómondatából kiindulni, ugyanis ez hordozza a megoldás alapfeltételezését: „…mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon”. Ha a határozat szövege nem ezzel az érveléssel zárulna, hanem esetleg a fejedelmi akaratra vagy az ország biztonságára hivatkozna, akkor el kellene ismerni, hogy valóban egy diplomáciai, politikai határozattal állunk szemben, amelynek célja a béke megőrzése. Ám a Bibliára való hivatkozás a törvény értelmét nem a reálpolitikában, hanem a vallásos gondolkozásban rögzíti. A tipikusan protestáns megfogalmazás alapvető meggyőződése, mely egyben a törvény tartalmi kiindulópontja, az, hogy a hit Isten ajándéka (Ef 2,8). A kegyelem útján megfogalmazódó hit – vallja ez a felfogás – nem emberi „találmány”, hanem Isten juttatja el a benne való bizalom lehetőségét az emberhez, mégpedig a Szentírás hallgatása révén (újabb erősen protestáns meggyőződés). Az istenismeret tehát elsősorban a bibliai tanításon keresztül jut el az emberhez, ennek pedig eszközei a papok, akik a prédikálás révén magyarázzák, értelmezik a szentírásbeli tanítást. Mivel ez a hit nem emberi, hanem isteni eredetű, senkinek sincs joga szembeszegülni a közösség akaratával, amikor olyan prédikátort akar fogadni, akinek a tanítása tetszik. Minden igaz pap ugyanazt a Szentírást magyarázza, ezen értelmezések helyességének a megítélése pedig nem feladata sem egy külső dogmatikai ellenőrző hatóságnak, sem a politikumnak, hanem egyedül a közösségnek, amely a beszédet be kell fogadja. A közösség az, amely – a tagjaiban ébredő hit révén – visszahat az egyénre, a minél helyesebb, azaz bibliaibb igazság felfogása érdekében. És ebbe a folyamatba sem az erkölcsi rendre figyelő püspök (korabeli szóhasználattal szuperintendens), sem a politikai hatalom (nemesek vagy fejedelem) bele nem szólhat, mivel ez mind Isten ajándékának a megvalósulását korlátozná vagy gátolná.

 

Összegzés

Összegezve a fentieket, elmondható, hogy egy politikai döntéshozó testület az ország békéjének érdekében nem a „józan” politizálás eszköztárához folyamodott, hanem tisztán eszmei, teológiai alapra építve fogalmazta meg az össztársadalmi problémára adott válaszát. Ebben pedig ez az országgyűlési határozat egyedi, egyben olyan, amely nem fogalmazódhatott volna meg a radikális Szentírás-központúságot valló Dávid Ferenc és köre nélkül.

Európa többi országában majdnem másfél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy teljesen más ideológiai alapon megfogalmazódjon azon eszme, amely Erdélyben lehetővé tette több felekezet viszonylagos békés együttélését: a vallásszabadság elve.