hétfő, január 22, 2018

Álmaiban újra kerékpározik

Három évvel ezelőtt egy kerékpáros-baleset miatt kényszerült kerekes székbe a ma 24 éves marosvásárhelyi Graur Zsolt, mégis, azóta is azért dolgozik keményen, mert mintegy húzóerőként lebeg előtte a cél: talán egyszer ismét kerékpárra ülhet. 

Életerős, aktív fiatalember, akinek álmai és vágyai vannak, és hiszi, hogy kellő elszántsággal képes ezek megvalósítására – rövidke beszélgetésünk után így jellemezném Zsoltot, akire a Hifa Románia Egyesület Building Bridges, azaz Építsünk Hidakat nevet viselő kerekes székes tánccsoportjának május végi előadásán figyelt fel a nagyközönség. Bár egy kerékpáros-baleset kerekes székbe kényszerítette, és ezáltal megváltoztatta az életét, hangjában nyomát sem érezni a keserűségnek, önsajnálatnak. Még akkor sem, amikor élete legszörnyűbb napjáról mesél. 

– Péntek délután volt, édesanyám éppen főzött, amikor mondtam neki, hogy elmegyek bicajozni. Gondoltam, felmegyek az erdőbe, ereszkedek néhányat. A kerékpározás volt a hobbim, és, bevallom, kissé extrém dolgokat is kipróbáltam, mondjuk ki, feszegettem a határokat. Azon a délután is ugratni próbáltam a kerékpárral, amikor egy szerencsétlen pillanatban leestem. Szerencsére volt sisakom, és nem vesztettem el az eszméletem. Lábra állni nem tudtam, de elértem a nadrágzsebemben lévő telefont, és segítséget hívtam. Több csigolyám is eltört, többszörös bordatörést szenvedtem, kilyukadt mindkét tüdőm, és időközben belső vérzés is előállt. Egy hónapot töltöttem a kórházban – emlékezett vissza életének talán legnehezebb időszakára a fiatalember, és hálával szólt édesanyjáról, aki ez idő alatt mindvégig mellette volt, és azóta is a legfőbb támasza. 

 

Minden nap küzdelem

Az egészséges emberek számára is példaértékű Zsolt hozzáállása, ahogyan az akadályok ellenére, amit az állapota gördít eléje, optimista, elszánt, nyitott maradt és megtanult együtt élni az új helyzettel, amibe a sors kényszerítette. Akárcsak az, ahogyan kitartóan küzd a céljaiért. 

Zsolt elárulja, három éve egyetlen mondatba kapaszkodik, orvosa szavaiba, aki azzal biztatta, ha keményen dolgozik, tornázik, egy nap újra lábra állhat. – Ez tartja bennem a lelket, hogy van esély, de természetesen azzal is számolni kell, hogy esetleg nem fog sikerülni. A baleset előtt aktív életet éltem, mindenhová biciklivel jártam, abba kapaszkodom, hogy talán egy nap ismét kerékpárra ülhetek majd. Két évig naponta jártam gyógytornára, napi egy-két-három órát, ameddig bírtam. Igen, voltak időszakok, amikor elengedtem magam, és dacosan mondtam, hogy kész, többé nem csinálom, de valahogy mindig rádöbbentem, hogy nem szabad feladnom, hiszen  látható eredménye van a munkámnak. Javult az állapotom, érzem a lábaimat, de még mozgatni nem tudom. Volt egy mozgássérült ismerősöm, aki a baleset után meghívott egy sérülteknek szóló lovas táborba. Itt döbbentem rá, hogy sokan sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint én, mégis derűlátóak. Erőt adott, hogy mindezt én magam megtapasztaltam, hiszen ez nem ugyanaz, mintha mások szavakkal biztatnának – mutatott rá Zsolt. 

 

A sérült érti meg igazán a sérültet

A fiatalember elismeri, nagy hatással volt rá, hogy összehozta a sors a sérülteket felkaroló Hifa Románia Egyesülettel, ahol olyan személyekkel került kapcsolatba, akik ugyanazokkal a gondokkal küszködnek, mint ő. – A balesetem előtt éltem az életem, voltak barátaim, páran közülük a kórházban meglátogattak, aztán megszűnt a kapcsolat, pedig jólesett volna, ha kitartanak mellettem. De a Hifának köszönhetően új barátokra tettem szert, és ma sokkal jobban kötődöm a sérültekhez. Valahogy jobban megértjük egymás gondjait. A baleset előtt annyira el voltam foglalva a saját  dolgaimmal, hogy nem is törődtem azzal, hogy sérültek is élnek körülöttünk, de azóta átértékeltem a dolgokat, és rájöttem, egyik napról a másikra bármelyikünk sérültté válhat – ismeri el. 

Zsolt számára tehát nem állt meg az élet, párkapcsolatban él egy egészséges lánnyal, és iskolába jár esti tagozaton, hogy befejezze abbahagyott tanulmányait. Bár az osztályterembe való eljutás nem mindig zökkenőmentes, ugyanis emeleten van a tanterem, így előfordult, hogy osztálytársa a hátán cipelte fel, hogy részt vehessen az órákon. 

Ugyanakkor a gyógyuláson túl más nemes célokat is kitűzött maga elé, és látva, ahogyan küzd az előbbi érdekében, nem fér kétség hozzá, hogy ebben sem ismer majd akadályt. 

– A jövőre nézve segíteni szeretnék másokon, elsősorban mozgássérülteken, ha csak  kedves szóval is, mert rájöttem, hogy sok esetben ez is számít. Egy frissen sérült személynek az is óriási segítség, hogy valaki megmutatja neki az alapdolgokat, amelyek az alkalmazkodáshoz, a mindennapokban való boldoguláshoz elengedhetetlenek. És itt elsősorban banális dolgokra gondolok, mint például, hogy hogyan lehet eljutni az ágyból a tolószékbe. Én sem tudtam az elején, meg kellett tanulnom, hogy boldogulni tudjak. Igyekszem minél önállóbb lenni, például a lakásban már elég jól boldogulok a mindennapi teendőkkel.