Nemrég Marosvásárhelyen járt Mikola István belgyógyász, infektológus, 2000-2002 között az Orbán-kormány egészségügyi minisztere, akinek nevéhez fűződik a magyar kórházprivatizációs törvény (az első kórháztörvény) kidolgozása. Mikola István a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület Tanulmányi és Innovációs Központjának felavatásán vett részt, ami jó alkalomnak bizonyult arra, hogy az orvos politikussal az egészségügyi rendszer aktuális kérdéseiről beszélgessünk.
– Ön részt vett 2001-ben akórház-privatizáció első ütemé-ben, mit gondol most a privatizációról?
– Nincs kórház-privatizáció, nem történt meg, bár a magyar egészségügyben voltak privatizációs törekvések és megvalósulások is. A rendszerváltás után elsőként a teljes gyógyszer-kiskereskedelmet privatizáltuk, majd a háziorvosi vonalat, megjelentek a járóbeteg-szakellátásban, a kórházakban is a vállalkozások, de utóbbinál ez nem volt túl szerencsés, hiszen elsősorban a profitérdekelt területekre „szálltak rá” a befektetők: a laboratóriumokat vagy azok egy részét, a képalkotó, nagy röntgentechnológiákat, a művesekezelést magánosították, ez utóbbi nagyon jól sikerült. Mi 2001-ben ebben a privatizációs nagy akaratban rendet vágtunk: csináltunk egy törvényt, amelyben leírtuk, hogy milyen szakmai feltételek mellett lehet magánosítani az egészségügyben, és hogyan kell a rendszert konszolidálni – megjelentetni benne a tőkehasználati díjelszámolást, az amortizáció, eszközvisszapótlás fedezetét –, hogy a külső forrásbevonás valóban eredményes lehessen. Szakmai feltételeket szabtunk és korlátokat állítottunk. Sajnos, 2002-ben elvesztettük a választásokat, utána fölrúgták ezeket a törvényeket, és elindult egy vad folyamat az intézményrendszerben, aminek nagyon nehéz konzekvenciái is voltak. Hogy mit gondolok most a privatizációról? Mi megcsináltuk a 2001-es törvényt, azonnal alkalmazni kellene. Ma már a másik oldal is azt mondja, hogy a „Mikola-törvényt” vissza kell hozni, mert mindenki belátta, hogy szakmai korlátokat kell állítani a magánosításnak is, konszolidálni kell a rendszert, hiszen ha nincs a rendszerben tőkehányad, akkor nem tud külső forrást bevonni, ugyanis nincs olyan hülye tőkés, aki olyan rendszerbe tenné a pénzét, ahol a tőkemegtérülésnek esélye sincs. Mi annak idején elkezdtünk egy hosszú, 10 évre tervezett konszolidációs folyamatot, akkor 670 milliárd forintba került volna ennek megvalósítása, ma már 1000 milliárd körül oldható meg.
– A következő ciklusban milyennek képzeli el a kórházi struktúrát? Kétlépcsősnek, azaz városi és póluskórházakkal, vagy háromlépcsősnek, városi, megyei és regionális kórházakkal?
– Nagyon fontos a progresszív ellátás rendje. Regionális rendet kell teremteni a fekvőbeteg-szakellátásban is, ehhez viszont először is közigazgatási reformot kell csinálni. Magyarországon beszélünk ugyan régiókról, de nincsenek régiók, legfeljebb tervezési és statisztikai értelemben. Romániában is hasonló a helyzet, erről vannak nekünk is mély, fájdalmas tapasztalataink. Mindenféle regionális szervezetek alakultak, anélkül hogy megtörtént volna az a közigazgatási reform, amiben a régiók értelmezhetők. A progresszív ellátás csúcsán az egyetemi klinikáknak és a nagy megyei kórházaknak kell állniuk, utánuk következnek a városi, kisvárosi kórházak. Ugyanígy a járóbeteg-szakellátás esetében: annak a speciális része a kórházakhoz fog tartozni, a nem speciális – a tömeges ellátási igényt kielégítő – része inkább az alapellátáshoz fog húzódni, hiszen az a cél, hogy a legtöbb beteget a lakóhelye közelében lehessen meggyógyítani. Ez a csúcs-progresszív rendszer csak akkor működik, ha a háziorvos meggyógyítja azokat a betegeket, akik nem feltétlenül igényelnek kórházi vagy klinikai kezelést. Ha nem gyógyítja meg, akkor beleroppan a csúcsintézmény is ebbe a felesleges munkába.
– Magyarországon, de Romániában is ma nagyon sok kórház áll a csőd szélén. Mi ennek az oka, és hogyan lehetne ebből a helyzetből kilábalni?
– A gazdasági válság és Magyarországon 2006–2009 között a konvergenciaprogram aránytalan mértékben vont el forrásokat az egészségügytől. Ezt elsősorban a nagy költségigényű ellátási területek, így a kórházak szenvedték meg, ahol a hiány már százmilliárdos nagyságrendű, amit valamikor valakinek ki kell fizetnie. Annál is inkább, mivel már nemcsak az egészségügy és a kórházak idegesek, hanem a beszállítók is, amelyek a gyógyszereket, a kötszereket és a gépeket szállítják. Óriásiak a kintlevőségeik, és most már az őket finanszírozó banki-pénzügyi körök is egyre idegesebbek. Úgy tűnik, a nagy rendszerek, és így az egészségügy válsága már egy komoly nemzetgazdasági válsággá érett, tehát most már nemcsak belülről, az egészségügyből szorgalmazzuk a rendszernek a konszolidációját, feltőkésítését. Ezt előbb-utóbb el kell végezni, és világos, hogy nem egyik napról a másikra lehet megmenteni az egészségügyet. Rendet kell tenni az ellátórendszerben, az állami felelősséget kell növelni.
– Kell-e korlátozni az ellátási kört, például a befizetett járulék arányában? Gondolkodnak-e egészségügyi alapcsomagban?
– Nem kell korlátozni, mert az már nem a szolidaritási rendszer. A szolidaritás a jövedelemarányos munkavállalói és munkáltatói járulékok befizetésén múlik. Először is a közteherviselésben kell rendet rakni, mert míg a korábbi években a potyauta-sokról meg a kisemberekről beszéltünk, mint kiderült, az állami nagyvállalatok nem fizetik be a járulékot. Nem a kisemberen kell elverni a port, hanem meg kell nézni, hogy az állami nagyvállalatok, az ún. „nehéz helyzetben” levő óriáscégek nagy része, amelyeknek a költségvetése több, mint az egészségbiztosítás éves költségvetése, miért nem fizet járulékot? Ami az alapcsomagot illeti, népegészségügyi, halálozási, megbetegedési mutatókra, születéskor várható életkilátásokra, trendekre kell építeni olyan regionális prioritásrendet, amiben régiónként meg lehet mondani, hogy népegészségügyi szempontból melyek a legfontosabb és melyek a kevésbé fontos dolgok.
– A határon túli magyarok ellátását milyen keretekben kívánják működtetni? Csak szigorúan az EU-követelményeknek megfelelően?
– Az EU az egészségügyet, oktatást, szociális területet nemzeti hatáskörbe utalta. Magyarán: nem meri felvállalni, mert a gazdag országok félnek attól, hogy rájuk szabadulnak ellátási szükségleteikkel a szegény országok polgárai, ami abszurdum, hiszen európai polgárokról van szó. Magyarország természetesen elkötelezett a határain túl élő – felvidéki, erdélyi, délvidéki, kárpátaljai – magyar közösségek iránt, és meg fogja tenni, mint ahogy 1998–2002 között is megtette azt, hogy olyan támogató rendszereket hozott létre, amelyekben a határon túl élő magyarok ellátása elsőbbséget élvezett. Az európai közösség ezt nem fogja akadályozni. A következő kormány, ha úgy alakul, ahogy én gondolom, egy nemzetstratégiát fog követni.
– Jelenleg a magyarországi ellátásért nekünk, erdélyi magyaroknak fizetnünk kell. Nem működik a pénzátutalás a két ország egészségbiztosítási pénztárai között.
– Nem működik, mert a nemzeti biztosítók védik a saját „határaikat”, az igényjogosultságot járulékfizetéshez kötik. Önöknek most van egy miniszterük, aki tudom, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozik: a román és a magyar egészségbiztosítás között valami olyan cseremegállapodásra lenne szükség, aminek keretében egymásnak a polgárait ellátják, és ennek az ellátásnak a forrásait is kicserélik. Ezt intézményesíteni kell, ehhez két országnak az akarata szükséges, magyar oldalról a készség ebben az irányban meglesz.
– Az orvoselvándorlás mindkét ország súlyos problémája. Magyarországon például a keményen bírált, ún. „jobbágytörvényen” túl, ami gyakorlatilag 9 évre egy kórházhoz köti a fiatal orvosokat, ön szerint mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ezt a folyamatot megállítsák?
– Adminisztratív úton nem lehet megakadályozni a fiatal orvosok elvándorlását. Olyan feltételeket kell teremteni, hogy az orvos jól érezze magát abban a közösségben, közegben, amelyikben a diplomáját megszerezve elkezdi a működést. Ez minden országnak a feladata. Sajnos, Magyarország ebben egyelőre inkább kudarccal számolhat, mint előrelépéssel. Be kellene vezetni és dominánssá tenni a szabad szellemi foglalkozású szakorvos jogi intézményét. Kétségtelenül felfordítaná a kissé félfeudális, paternalisztikus viszonyt a gyógyítók társadalmában, hiszen azt jelentené, hogy nem a professzor és az ötféle betűvel a neve előtt megjelölt ember fogja a legtöbb pénzt keresni, hanem a jól gyógyító. Mind az egészségbiztosítónak, mind a kórháznak, amelyekben szerződéses jogviszonyban az orvos dolgozik, az az érdeke, hogy minél jobban teljesítő orvost kössön magához és fizessen meg. Végső soron ez leginkább a betegnek az érdeke, mert azt jelenti, hogy jól felszerelt kórházban jó szakorvos fogja gyógyítani. Ez egy komoly változás lenne, amit 2001-ben törvényben kodifikáltunk, a Mikola-törvény második részeként, a bevezetése késik, de ha változás lesz a politikában, ennek bevezetésére sor kerül.
– Azt mondják, az egészségügy ma a legnagyobb biznisz. Igy látja Ön is?
– Ha ebbe beleveszem a gyógyszeripart, akkor igen, nagyobb, mint a hadiipari biznisz. A kórházakban meg a háziorvosnál olyan nagy üzletet nem látok, de a beszállítói világ, a röntgenképalkotó technológiát, gyógyszert, kötszert szállítóknál igen. Az egészségügy ott van középen egy hatalmas üzleti körben, miközben ők piacgazdasági tényezők, az egészségügy nem az. Tőkehányad nélkül egy maradványérdekelt, pénzforgalmi szemléletű, költségvetési típusú rendszerben dolgozunk. Az egészségügy, az oktatás, a szociális terület kimaradt a rendszerváltozás kori nagy piacgazdasági átmenetből, közgazdaságilag szinte értelmezhetelen a működése, ezért is kell konszolidálni a rendszert, hogy ne körülöttünk legyen az az óriási piac, ami a mi vérünket is szívja, hanem ennek valahol részeként, szakmai szabályokat és korlátokat betartva, közgazdaságilag is értelmezhető módon tudjon működni a rendszer.
Antalfi Imola |
