Vasárnap reggel 9 óra. A rádió hírszerkesztője mínusz sok fokot jelentett be. Ahogy mondják, a kutya kettétört a kanyarban. A csattogó hideg azonban nem mindenkit tudott a házban tartani. Volt, aki kényszerből, pár lej reményében, vagy egy-két feltétlenül szükséges portéka reményében vágott neki az ócskapiacnak, vagy ahogy újdonsült nevén emlegetik: a gipsy-plazának.
A Maros töltése mellett télvíz idején 7 óra körül szokták kirakni a portékát. S az első nézelődők is ilyentájt jelennek meg. Szántszándékkal nem mondtam vásárlókat, mert ebből kevesebb volt ez alkalommal, mint csellengőből. Hiába, a gazdasági válság szele az „ócskát” sem kerüli el, vékonyabb a pénztárca, kevesebb „krajcár cincog” az erszény mélyén. Bár lehetséges, hogy vásároltak is a kalapos, rokolyás árusoktól, akik jó hangosan reklámozták az árut, de arra még pillanatokat sem fecsérelhettem, hogy más tranzakcióival törődjek. Ha leállt és időzött az ember, akkor bizony odafagyott.
De mit kínálnak az ócska „standjai”? A régi használati és antik tárgyakat, bolhapiacos különlegességeket lassan kiszorította a turkálós ruhanemű és a lábbeli. Nagy nejlonokon, hidegen tálalva, egyenesen a hóról, luxus bőrcipőtől sportcipőig, tűsarkú csizmától síbakancsig széles a választék. Cipőt 5-6 lejért, csizmát 20-30 lejért, sportcipőt ugyanennyiért adtak. Volt itt Reebook, Converse, Puma, Adidas, Nike és a többi. A ruhaárusok az idényöltözékre szakosodtak, sínadrágokat, dzsekiket, viharkabátokat, pulóvereket raktak halomba, minden színben és méretben. Volt közöttük kevésbé használt, márkás darab, amit 10-20 lejért meg lehetett vásárolni. - Németországból hozzuk, konténerszámra vásároljuk a ruhát és itt áruljuk a piacon. Eddig nagyon jól ment az üzlet, de most nem megy. Szegényebbek lettek az emberek, már a használt ruha sem fogy, nemhogy az új! Tavaly kétszer ennyit árultunk - mondta az egyik kalapos, aki jó néven vette, hogy szóba elegyedtünk vele. Sőt örült, hogy fénykép is készült róla és a portékájáról. A piac túlsó felén azonban már nem volt ennyire készséges a társa, ránk förmedt a fényképezőgép láttán, s rögtön kérdőre vont: kitől kaptunk engedélyt a fotózáshoz? Száz eurót kért egy keccintésért. Jó üzlet, nem mondom, de inkább továbbálltunk…
A kerámia-, porcelán- és üvegárusoknál szinte senki nem érdeklődött. A régiséggyűjtők, úgy látszik, ezt az élvezetet a tavaszi napokra halasztják. Azonban a műszaki kütyüknél volt sürgés-forgás. Hallottam, többen láncfűrészhez kerestek alkatrészt. A bóvlikat már nem néztük meg, mert közben csonttá fagyott a lábunk. Csak azt nem értem, hogy az árusok hogy bírják órák hosszat?
Mezey Sarolta |
